NEMZETI VESE PROGRAM INFORMÁCIÓ

INFO@VESEBETEGSEG.HU

Pszichológus a dialízis-központban

Mi köze a vesénknek a lelkünkhöz? Ezt talán azok tudják igazán, akik szembesülnek a krónikus vesebetegséggel, később a dialízis szükségességével. Mint minden veszteség, a veséink tönkremenetele, eddigi életünk feladása is gyászreakciót indít el. Dr. Bagóczky Judit klinikai szakpszichológus, pszichoterapeuta válaszolt a kérdéseinkre.

– Milyen pszichológiai változás indul el, amikor valakivel közlik, hogy ezentúl az életben maradása érdekében hetente többször egy gépre lesz kötve?

– A vesebetegségnél nem akkor kezdődik a pszichológiai gondozás, amikor az illetőnél elkezdődik a dialízis, hanem általában jóval korábban, hiszen egy krónikus vesebetegség előzi meg a dialízist, ami alatt már el kell fogadtatni a beteggel a betegséget.

– Elfogadtatni? Ez nem automatikus?

– Nem. Mint ahogy a daganatos betegségnél, a vesebetegségeknél is a tagadás az első. Ez általános pszichológiai jelenség, egyfajta védekezés. Mert ha általános életmódváltásra kényszerítenek bennünket, akkor az ember először tagad és tiltakozik, nem akar beteg lenni. Az első feladat tehát a betegség elfogadtatása, csak így lehet elérni, hogy a páciens együttműködjön a pszichológussal. Fontos tehát, hogy elmeséljük: mi történik a szervezetében, milyen változásokra számíthat, mi fog történni vele.

– Mennyire változik meg az élete annak, aki dialízisre szorul? Milyen hatással lesz ez a személyiségére?

– Képzelje el azt, hogy azok az emberek, akik dialízisre kerülnek, a hét napjából kettőt, de akár három-négy napot is távol töltenek az otthonuktól, szeretteiktől. Bár maga a dialízis csak 3-4 óra, de ehhez jön az utazás, így fél napjuk biztosan rámegy, de van, akinek szinte az egész napja ezzel telik. Ezeknek az embereknek az egész életmódja megváltozik. A másik probléma, amit a betegektől hallottam az az, hogy a gép és az élő szervezet együttműködése furcsa érzést kelt, amit meg kell szokni. És azt is meg kell szokniuk, hogy a kezelés alatt órákig helyhez vannak kötve, korlátozva vannak a szabad mozgásukban.

– Depresszió is kialakulhat súlyos vesebetegeknél?

– Igen, ezzel is számolni kell, és ez komoly problémát okozhat. Depresszióhoz vezethet, hogy valaki eddig végezte a szokásos tevékenységét, élte az életét, utazgatott, most pedig akadályoztatva van. Nehéz mindezt megérteni, elfogadni. Ráadásul a kezelés, a kötöttségek, az előírások betartása, az együttműködés nem vezet gyógyuláshoz, csupán a jelenlegi állapot fenntartását, az életben maradását szolgálja.

– A betegek egy része küzd a feleslegesség érzésével is, hiszen már nem tud olyan „hasznot” hajtani sem a családjának, sem a társadalomnak, mint azelőtt. Nem képes úgy és annyit dolgozni, annyit keresni, a családban olyan tevékenyen segíteni a dialízis elkezdése után. Ezt is meg lehet, meg kell beszélni a beteggel. Szerencsére vannak olyanok, akik képesek arra, hogy megtalálják a lehetőségeket a teljes értékű élet megélésére. Ebben a legtöbbet a család, a környezet tud segíteni, illetve itt van nagyon nagy szerepe azoknak az önsegítő betegcsoportoknak, akik a saját tapasztalataikat megosztva tanácsot tudnak adni arra, hogy milyen területeken találhatja meg a beteg a kiteljesedést.

– Úgy hallottam, hogy akár gyászreakciókra is számítani lehet a súlyos vesebetegeknél.

– Igen. Ám a gyász már a feldolgozása a veszteségnek, tehát egy folyamat. Jogos a gyászreakció, hiszen gyászolunk mindent, ami veszteség. Ilyenformán a fizikai képességeink megváltozása, valamely szervünk működőképességének elveszítése, függetlenségünk megszűnése, egészségünk csökkenése is gyászhoz vezet. Gyászoljuk, hogy meg kell válnunk eddigi életmódunktól, elveszítjük a választási lehetőségeket az étkezés terén, korlátok közé szorulunk, meghatározott szabályok szerint kell ennünk, innunk. És mindezzel együtt számítanunk kell a szövődmények megjelenésére is.

Halálesetnél egy év a normális gyászidő, válásnál két évvel szoktak számolni, egy szervünk működésének és az életünk teljes megváltozása, az ehhez tartozó veszteségek megélése szintén gyász. Ilyenkor sok odafigyelésre, sok segítségre van szüksége a betegnek.

– Milyen lelki segítségnyújtásra lehet szükség transzplantáció esetén?

– Ez érdekes kérdés. Általában véve a dialízis-központokban kevésbé foglalkozunk a transzplantációval kapcsolatos lelki tényezőkkel, sokkal gyakoribbak az előbb taglalt problémák. Mindazonáltal a várólistán lévőkről elmondható, hogy egy idő után eluralkodhat rajtuk a reményvesztettség, hiszen sokszor évekig várnak, és egyre csak várnak arra, hogy donortól származó vesét kaphassanak. Megfigyelhető, hogy egy idő után egyre kevésbé foglalkoztatja őket a transzplantáció lehetősége. Ám ilyenkor is nagyon hasznos, ha kapcsolatot tudnak tartani olyan betegekkel, akik már túlestek ilyen helyzeten, már túl vannak a transzplantáción.

– A betegeken kívül az orvosokkal is foglalkozik a dialízis-központban dolgozó pszichológus?

– Tulajdonképpen erre is szükség lenne. Ugyanis a krónikus betegeket ápoló személyzetet fenyegeti a kiégés. Ilyenkor egyre nehezebben tud együtt érezni a pácienssel, nehezen megy az odafigyelés, a gondoskodás. Ezért szükség van olyan technikák elsajátítására, amelyek ezeket a hatásokat mérséklik.

Kéky Kira
Fresenius Medical Care Diaverum B. Braun Vesebetegek Egyesületeinek Országos Szövetsége (VORSZ) Transzplantációs Alapítvány a Megújított Életekért Magyar Szervátültetettek Szövetsége