NEMZETI VESE PROGRAM INFORMÁCIÓ

INFO@VESEBETEGSEG.HU

Célok és sikerek a nefrológiában

A vesebetegség nem annyira közismert, mint amilyen veszélyes!

Rosivall László professzorral, a Semmelweis Egyetem Kórélettani Intézetének igazgatójával, tanszékvezető egyetemi tanárral az általa életre hívott Magyar Vese Alapítvány tevékenységéről és küldetéséről, továbbá a nefrológia hazai fejlődéséről és nemzetközi elismertségéről beszélgettünk.

– Mennyire van tisztában a magyar lakosság a vesebetegségek előfordulásával?

– Magyarországon minden második idősebb ember szed renin-angiotenzin gátló gyógyszert a vérnyomás csökkentésére, a vese védelmére, de fogalma sincs arról, hogy mi a renin, meg arról sem, hogy az főleg a vesében termelődik. Ez a terület nem olyan közismert, mint a kardiovaszkuláris betegségek; a koleszterin jelentőségét az emberek már értik. Azt viszont nem tudják, hogy ha mondjuk rosszul működik a vese, akkor felhalmozódik a kreatinin. Az is kiderült, hogy, akikben a kreatinin felhalmozódik, azaz vesebetegek, azoknál gyakrabban fordul elő a szívhalál. A szenzációhajhász média stílusában mondhatnám, hogy a veseelégtelenség a „csendes gyilkos”, a „rejtett kór", vagy a "lopakodó halál”. Az egész világon azt hiszik, hogy a szív és az agy például fontosabb, mint a vese, ezért sokat hallani ezen szervek betegségeiről; a vesebetegségről azonban kevés szó esik. Ráadásul miután gyakran nem jár fájdalommal, és kettő is van belőle, az emberek kevésbé törődnek vele. Ezért fontos, hogy beszéljünk a vesebetegségekről.

– Milyen kampány szólhat egyszerre több millió ember felvilágosításáról?

– A 90-es években a Nemzetközi Vese-Alapítványok Szövetségének egyik vezetőjeként, illetve a Nemzetközi Társaságban újra és újra felvetettem, szükség lenne arra, hogy a politikusok, az orvosok, az egészségügy szervezői és a véleményformáló szakemberek felismerjék, hogy a vesebetegségek elleni küzdelem legalább olyan fontos, mint mondjuk a feketehimlő, vagy a TBC elleni harc. Az utóbbiakról még ma is sokat beszélnek, de a vesebetegségekről még mindig nem eleget. Javasoltam egy olyan nap létrehozását, melyen ugyanabban az időben, a világon mindenhol, mindenki a veséről beszél a rádióban, a tévében és a sajtóban. Ennek nyomán létrejött a Vese Világnapja (március második csütörtöke), melyet a Nefrológiai Nemzetközi Világszervezet és a Vese-Alapítványok Szövetsége hozott létre. Ez utóbbi szervezet világkongresszusát jövőre elnökletemmel Budapesten rendezzük, ahol beszámolunk a prevencióról, oktatásról és arról is, hogy melyik országban, mi történt ezen a területen.

– Mennyire bizonyultak hatásosnak az eddig megrendezett vesevilágnapi események?

– Emlékszem, Magyarországon az első évben például hatmillió ember hallott aznap a veséről, jómagam is több interjút adtam. Ez a magyar kezdeményezés óriási szerepet tölt be és eredményes – érdemes a folytatásra.

– Milyen további lehetőség van az itthoni figyelem felhívásra?

– Ebben az esztendőben elindult a Nemzeti Veseprogram, amelynek forrását és szervezését a dialízisszolgáltató cégek adják, mert felismerték, hogy a tájékoztatás, odafigyelés nekik is hasznos. Mindenkinek megvan a maga érdekeltsége: ha valaki gyógyszert árul, akkor a beteg gyógyul tőle, ami a társadalom számára is hasznos, a gyógyszergyár pedig keres rajta. Ahol pénz és cél van, ott általában ügyesen és határozottan szerveznek. Ez bizonyos ellenállást is kiválthat a szakmai- és a betegszervezetekben. Nekem viszont az a véleményem, hogy végre összetartozik, aminek össze kell tartoznia, mert minden organikusan fejlődik – így a vesegyógyászati megelőző program is. Vagyis, mint ahogy a fának van gyökere, törzse, ágai és levelei, úgy a nemzeti veseprogram résztvevői is szerteágazók, de rendszert képviselnek, melynek részei az orvos, a beteg, az egészségügyi, a politikai döntéshozó szervezetek, akiknek együttműködése újabb fejlődéshez vezethet. Az együttműködést és azok szabályait mindenkinek meg kell tanulnia és értenie. A Nemzeti Veseprogram további lehetőség, amely bizonyos mértékig érvényesítheti az azonos érdekeket.

– Az érdekképviseletet akár a demokrácia működéséhez is hasonlíthatjuk.

– Valóban, ez tulajdonképpen demokratikus, a közösség érdekében való együttes fellépés. De a közös fellépés nehéz, mert az együttműködés és partikuláris érdekek számtalan problémát szülnek. Régebben, amikor a betegnek még nem volt – mint ahogy most már van – betegjoga, illetve jogi képviselője, addig az orvos autokrata módon rendelkezett, a beteg meg elszenvedte azt. Az orvosok gyakran nehezen tűrik, ha a beteg azt mondja: én ezt nem akarom, inkább azt szeretném, mert ez az én testem, de maga a szakember – üljünk le, beszéljük meg. Ez egy új világszemlélet; még ki kell alakulnia. Vagy például itt van a fenntartható fejlődés: az embernek be kell látnia, hogy nem az a jó irány, hogy fő célként a GDP-t növeljük, hanem az is fontos, hogy minden érték megmaradjon, azaz ne zsákmányoljuk ki a természetet, a világot mielőtt továbbadnánk az új generációknak. Ez a vesetársaságokra – de minden más társaságra is – érvényes. Tragikomikus, hogy annyi ember és szervezet harcol a vesegyógyászatért, miközben nem kommunikálnak egymással. Végre eljött az idő, amikor a vesebetegek ugyanúgy szerepet játszhatnak ebben a harcban, mint az orvosok, a cégek vagy a politikusok. Együtt nemcsak könnyebb, de eredményesebb is lehet…

– Hol van a magyar nefrológia helye a világban?

– Magyarországon a nefrológia mind elméleti, mind kutatói területen hosszú évtizedekig – sőt évszázadokra visszamenőleg – rendkívül fejlett volt. A magyar vesegyógyászokat mindig nagy nemzetközi elismerés övezte. Körülbelül húsz évvel ezelőtt, egy svédországi kongresszuson a szállodában leültem egy idősebb úr mellé reggelizni, aki miután megtudta, hogy magyar vagyok, a következőt mondta: „Hát Ti nagy szakértők vagytok, emlékszem, hogy a már a 30-as évektől Budapestre küldtük a betegeket mellékpajzsmirigy műtétre – a veseelégteleneknek fokozott mellékpajzsmirigy működésük van –, mert ezeket a Semmelweis Egyetemen és Prágában végezték a legkiválóbban egész Európában”. Büszkék lehetünk arra is, hogy a veseelégtelenség mint betegség megnevezés, Korányi Sándortól származik, ahogy azt az 1933-as Buenos Aires-i nemzetközi kongresszus hivatalosan elismerte. Korányi klinikaigazgató volt az egyetemünkön, és egyúttal kiváló oktató, kutató. Ő mérte meg először a vizeletben és a plazmában az ozmotikus koncentrációt, és írta le a vizeletkoncentrálási próbát, melyet felhasznált a vesefunkció mérésére. Azt is megtette például, hogy a Pesttől Vácig futókat időnként megpisiltette a verseny közben, azért hogy megvizsgálja, miként koncentrál a vese. Korányi óriási szakember volt, egészen kiváló klinikus, hatalmas koponya és humanista. Sajnálom, hogy a Magyar Tudományos Akadémián még mindig sok doboz feldolgozatlan, több nyelven íródott kézirata található. (Tulassay professzor az idei díjazott)

– Miért tört meg a nefrológia fejlődése?

– A 80-as évek vezetői nem nevelték ki az utódokat, ezért komoly pozícióveszteség történt. De mindig akadtak olyanok, akik továbbvitték a „zászlót”. A 70-es években Taraba doktor létrehozta a Magyar Nefrológiai Társaságot. Perner professzor felépítette a Transzplantációs Klinikát. Miltényi, majd Tulassay professzorok erősítették a gyermeknefrológiai ellátást és kutatást. Hársing professzor pedig a Kórélettani Intézetben hozott létre nefrológiai kutató bázist, melyet Nemzetközi Kutató- és Képzőközponttá fejlesztettem. A szakma tehát megtorpant, de nem tűnt el.

– Ennek felismerését követően hozta létre a Magyar Vese-Alapítványt?

– Medikusként a Puskin utcai Élettani Intézetben tudományos diákkörösként kezdtem ismerkedni a nefrológiával, Hársing László professzor mellett, 1970-ben. Annak az intézetnek szinte minden tagja a vese működését kutatta, és munkásságuk nemzetközileg is ismert volt. Ha még messzebbre tekintünk vissza, az 1900-as években Korányi Sándor – akit Nobel-díjra is felterjesztettek – olyan felfedezéseket tett és módszereket dolgozott ki, amelyeket még ma is mind a klinikumban, mind az elméleti kutatásban naponta használunk. Magyarországon tehát a vesegyógyászat nagy tradícióval rendelkezik, és nemzetközi hírű mind az elméleti, mind a klinikai kutatás. Ez a fejlődés a 80-as években azonban megtorpant, addigra már szinte egyetlen munkacsoport sem foglalkozott vesekutatással az Élettani Intézetben. Rektorként megdöbbentem, hogy az államvizsgán nem volt vesegyógyászati kérdés sem. A Magyar Vese Alapítvány jótékonysági magánalapítvány, melyet 1987-ben alapítottam. Az alapítvány kuratóriumának jelenlegi tagjai: prof. dr. Nagy Judit (Pécs), dr. Papp János, főorvos (Budapest), prof. dr. Peti-Peterdi János, egykori tanítványom, aki ma már világhírű vesekutató Amerikában és prof. dr. Szegedi János (Nyíregyháza). Azzal a fő céllal alakult, hogy az alapítvány minden eszközzel segítse a magyar vesegyógyászat újjáfejlesztését, fejlődését, ezen belül a prevenciót, a diagnosztikát, a betegellátást, a rehabilitációt és természetesen a kutatást, valamint az oktatást. A Semmelweis Egyetemen a Vese-Alapítvány például a 90-es évek óta jelentős oktatási aktivitást fejt ki; graduális és posztgraduális szinten is támogatja a képzést, oktatókkal, pénzzel, szervezéssel és egyebekkel. 1993-ban, amikor Magyarországon a PhD oktatás elindult, az első körben akkreditáltattam nefrológiai programot, és ebben a programban azóta közel 50 PhD hallgató végzett, köztük néhány külföldi is. Egy kis országban, ahol jóformán 300 nefrológus sincs, ötven PhD a nefrológia területéről nagyon sok. Ebből – nem kis büszkeséggel mondom – 26 közvetlenül a laboratóriumomban végzett, az én, vagy közvetlen munkatársaim irányítása alatt.

– Külföldi egyetemi kapcsolatokat is ki tudtak alakítani?

– Az alapítás után néhány évvel szerződést kötöttem a torontói egyetemmel, hogy az általunk kiküldött fiatal szakemberek nefrológiai képzésen vehessenek részt. A mintegy 15 kint tanult, tehetséges fiatalból számos kitűnő itthoni vezető lett; jó néhány azonban az "agyelszívás áldozatává" vált. Van olyan tanítványom, akinek több millió dollárt ajánlottak kutatásához, hogy a csábítás visszautasíthatatlan legyen. Ma már én megyek időnként hozzájuk, hogy kísérleteimhez a lehető legmodernebb eszközöket használhassam.

– Milyen aktivitást fejtettek ki ennek megvalósulása érdekében?

– A 90-es évek elején létrehoztam a Budapesti Nefrológia Iskolát, felismerve, hogy a magyar nefrológia a volt szocialista országok között a megtorpanás ellenére is kiemelkedő színvonalat képviselt. A rendszerváltás után javasoltam a nagy nemzetközi szakmai társaságoknak, hogy ne külön-külön Romániának, Magyarországnak, illetve a többieknek adjanak egy-egy ösztöndíjat, hanem támogassák a budapesti oktatási központot, ahol néhány ösztöndíj árából kritikus tömegű fiatal nefrológust képezhetünk tovább régiónkban. Ráadásul közvetlen közelről, mi jobban ismerjük az itteni szakmai problémákat. Az iskola 1993-ban indult, mint az első európai kreditpontos nefrológia kurzus. Ma már ott tartunk, hogy a hallgatóink 56 országot és öt kontinenst képviselnek, Svájctól kezdve Brazílián, Kanadán, Új-Zélandon át, egészen Afrikáig, Ausztráliáig. Eredetileg közép-kelet európai továbbképző intézmény terveztem, ahol tanítva tanulhatunk. Azonban az iskola ma már az egész világra érvényes brüsszeli akkreditációval (CME) rendelkezik. Az iskolában az oktatás angol nyelven folyik, és a világ leghíresebb szakemberei megtiszteltetésnek veszik az előadásra történő felkérést. Az idén 28 előadóból 10 már magyar vagy magyar származású volt. A Budapesti Nefrológiai Iskola 18 éve működik, és világhírű lett. Eddig összesen mintegy negyedmilliárd forintot fektettünk a hazai nefrológia továbbfejlesztésébe.

– Hogy tudott erre a célra ennyi pénzt összegyűjteni? Ezek nagyrészt pályázati források voltak?

– Két kézzel kapartam össze, utólag már elképzelni sem tudom, hogyan. Hazai pályázati forrás kevés van ebben; a Magyar Vese-Alapítvány ugyan mindig pályázik, és kapunk mondjuk 2–300 ezer forintot, de ez az egészhez képest nem jelentős. Időnként hazai és nemzetközi gyógyszergyárak is támogatják az iskolát. Ma már úgy tartják, ha valaki nemzetközi szinten kíván vezető lenni a nefrológiában, annak először felkérést kell kapnia az iskolánktól előadásra.

– Eszerint sikerült megvalósítania a célokat?

– Igen, ma ismét úgy tartanak számon bennünket, mint ahogy korábban, azaz európai nefrológiai központként. Ma már a nemzetközi társaságban is van képviselőnk – korábban ez soha nem fordult elő. Tavaly vezetőségi taggá választottak a Nemzetközi Nefrológiai Társaságban, mint Közép és Kelet-Európa képviselőjét. Elnöke lettem a régiónk Nefrológiai Fejlesztő Bizottságának is. Reusz professzor úr a világ gyerek-nefrológia társaságában tölt be több funkciót. Számos egyéb vesegyógyászattal kapcsolatos szervezetben képviseljük hazánkat. Idén Brüsszelben filmriportot készítettek Radó professzor úrral és velem az Európai Nefrológiai Film, illetve Filmarchívum számára. Visszaállt a nefrológia korábbi dicsősége…



Bene Zsolt
Fresenius Medical Care Diaverum B. Braun Vesebetegek Egyesületeinek Országos Szövetsége (VORSZ) Transzplantációs Alapítvány a Megújított Életekért Magyar Szervátültetettek Szövetsége